Karácsonykor,két ünnep között,egészen január 4-ig magunk mellett tudhattuk Férjemet,Apukát. Ez a legszebb időszaka az évnek,mikor együtt töltünk pár napot,mit ne mondjak,egy hetet,és nem dolgozunk,nem stresszelünk,csak akkor mozdulunk ki,ha nagyon muszáj. Együtt kelünk,együtt játszunk Csemeténkkel,nézzük ahogy eszik,ahogy örül,ahogy sír,és ahogyan alszik. Ezalatt a pár nap alatt töltődünk fel,teleszívjuk magunkat örömmel,szeretettel,h aztán az év többi napján legyen miből erőt meríteni.
De mindezt az ünnepek előtti rohanás,fejvesztve intézkedés,sürgés-forgás előzte meg. Zoli szabadnap nélkül dolgozott,én pedig - tekintve,h minden rokon,barát,ismerős 200km-re lelhető csak fel - bokros teendőimet úgy tudtam csak elintézni,h a szomszéd nénimet kértem meg,h arra a kis időre bébiszitteljen. Boldogan vállalta is.
A második ilyen alkalommal már az ajtó előtt elkezdett sírni Levikém,mert érezte,tudta,h ott fogom hagyni. Bementünk,levettem a kabátját,és láss csodát,egy perc alatt megnyugodott. Én gyorsan ki is léptem az ajtón,nehogy észbekapjon,és megint rázendítsen. Ezt még kétszer ismételtük meg,ugyanezzel a forgatókönyvvel.
A karácsony már megnyugodva,békésen telt.
26-án felkerekedtünk,és rokonlátogatóba indultunk Pestre. A két Nagyihoz érkezve,már az ajtó előtt ugyanúgy reagált Picim,mint mikor a szomszédba vittem,hangos,keserves sírásba kezdett. Azonnal megértettem,mi a helyzet. Azt hitte,megint elmegyek/ünk,és csak akkor nyugodott meg,mikor mi is levettük a kabátot,és látta,h maradunk vele.
Eljött január 4-e,férjem dolgozni ment. Este,mikor megjött,együtt fürdettünk,az esti szertartást közösen vezényeltük le. Evés után megfogtam,h betegyem az ágyába,és olyasmi történt,ami eddig még soha. Üvölteni kezdett,erősen kapaszkodott belém,és közben potyogtak hatalmas könnyei. Nem akart aludni. Értem én,de miért? Nem sokáig bírtam nézni,kivettem,és levittem. Azonnal megnyugodott,és békésen játszott. Pizsiben.
Ez szuperjó, de kérdezem én,mikor lesz alvás? Pedig álmos volt,mert dörzsölte a szemét. Vártunk még egy picit,aztán fogtam,és felvittem. Megint ugyanaz a műsor. Olyan erősen szorította a kezem,még bele is remegett.:( Aztán elmondtam neki,h semmi baj nincsen,itt vagyok lent,ha kellek,és reggel jövök érte. Reméltem,h vmit megért belőle,ha mást nem,a hangsúly hatásos lesz. Kifejtettem kezem a kezéből,és borzasztó lelkifurdalással becsuktam az ajtaját. Vérző szívvel jöttem le,abban a tudatban,h rossz anya vagyok. Még kábé 5-8 percig hangosan sírt,aztán elaludt.
Másnap már csak ketten voltunk,és reggel boldogan mentem Hozzá,mondtam,h "látod,milyen hamar reggel lett!?".
Ebéd után szokás szerint vittem fel aludni,és még le sem ért a lába,már sírt. Nem értettem,mi történik. Aztán ahogy jöttem le gyereksírás közepette,gondolkodtam,mi válthatta ki ezt belőle. Rengeteget voltunk vele az ünnepek alatt,mindketten,együtt játszottunk,együtt etettük,altattuk. Most pedig csak én vagyok itt neki,és én is magára hagyom az alvás idejére. Más ok nem jut eszembe.
Azt mondják, szeparációs szorongás. Utánaolvastam,lehetséges.
Állítólag ez a gyerekek sajátja,előjöhet,és legtöbbször elő is jön. Valamilyen szinten korlátot kell állítani,és túl kell esni rajta. Hát ez nem lesz egyszerű,mert újabban minden nap csinálja,délután és este. Nem tudok mást tenni,mint hogy naponta kétszer lefejtem magamról,naponta kétszer elmagyarázom neki,h nem hagyom magára,itt vagyok,ha kell. Naponta kétszer megszakad a szívem...
