Próbálok következetes lenni,amennyire lehet,fegyelmezni,az arany közép utat megtalálni. Csak az a baj,h sokszor fogalmam sincs,h hol lehet az arany középút. :S Sokszor érzem magam túl szigorúnak,de legalább ennyiszer túl engedékenynek is.
Ugyanis Kicsim reakciói adnak nekem választ mindenre. Figyelem Őt,h hogyan kell bánnom vele,mi nyugtatja meg,és mivel tudom motiválni. Keresem a kulcsot a lényéhez. Folyamatosan.
Már a legtöbb helyzetben tudom,h hogyan fog reagálni,de mindig tud meglepetést okozni.
Sokszor előfordul,h rászólok,ne dobálja a földre az ételt. Harmadszorra már közbelépek,hangosabban szólok,és elveszem tőle. Az azonnali reakciója erre: hunyorít,összeráncolja a homlokát,és bocsánatkérően húz magához,h öleljem meg! Meg is ölelem,miközben elmondom még párszor,h rosszat tett. Egy kis idő múlva kihajol,és rám néz,h haragszom-e még! :)) Ha szomorú arcot vágok,akkor még visszabújik egy kicsit,ha mosolygok,akkor Ő is mosolyog,és már minden megy rendben a maga útján tovább! :) Ezt pár hete kezdte el csinálni,és azt érzem ilyenkor,h milyen érett lelke van. Egyszerűen zabálnivaló ilyenkor.
Ha olyan tárgy kerül a kezébe,amivel nem játszhat,azt mondom Neki,h nem szabad,és el is veszem Tőle. Reakció: odamegy a játékaihoz,felkap egyet,és a földhöz vágja! :) Aztán egy másikat is,és akkor megnyugszik.Na erre nem tudok mit lépni.:) Ha rászólok,h ne dobálja a játékait,akkor az újból elhangzott nem szó megint kiveri Nála a biztosítékot. De ez szerencsére kis hányadát képezi egy napjának,és az mindenképpen elmondható,h akármi is bosszantja,nagyon hamar megnyugszik. Mert ha mérges,akkor megölelem. Ha szomorú,akkor is megölelem. Ha megütötte magát,akkor nem kell megölelni,mert könnyes szemmel fut tovább a dolgára,én csak a feje búbjára próbálok puszit adni,ha nem szalad el előlem. :)
Mert a fájdalom könnyekkel,sírással jár,de legtöbbször én is őszintén rácsodálkozom,h milyen jól kezeli ezeket a helyzeteket.
Oltáskor már akkor sírni,ordítani kezd,ha az orvos közelít felé. A tűszúráskor én is könnyezem vele,majd mikor derült arccal közlöm vele,h túlvan rajta,és minden rendben,még kettőt hüppög,és nagyot sóhajtva meg is nyugszik. Mosolyogva hagyjuk el a rendelőt.
Ha futás közben elesik,egy pillanatra mozdulatlan marad,majd legörbült szájjal néz rám kérdőn. Feláll,én elmondom,h nem történt semmi,de a mondatom végét már nem is hallja,mert tovafut azonnal. :)
Minden nap hoz új helyzetet,amivel minden nap újra szembe kell néznie. Én figyelem a reakcióit,segítek,h ne legyen fennakadás,mert úgy érzem,h minden rezdülésében ott van a válasz, kulcs a lelkéhez...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése